Ünnep a kertben

Az ünnepi időszakban nem sokat kertészkedünk ugyan a hagyományos értelemben, mégis sokan egy faiskolában találják magukat december második felében abban a reményben, hogy rátalálnak a tökéletes karácsonyfára egy konténerben.

Legalábbis az én családomban több éven keresztül hagyomány volt, hogy földlabdás fát vettünk, amit tavasszal elültettünk a kertben.

Az utóbbi években sajnos “minden hely elkelt” és most már egy hűséges műfenyő a társunk, de az a néhány korábbi fenyő biztosan boldog, hogy nem lettek novemberben fejszével kivágva, majd Vízkeresztkor zörgő szaloncukorpapírral a száraz ágaikon kihajítva a szeméttel.

A fenyőállítás hagyománya több száz évvel korábbra tehető és a természet megújulását és az életet szimbolizálja. Így ha tehetjük igyekezzünk az ünnepek elmúltával is őrizni ezt az értéket és egyúttal gazdagítsuk kertünket egy kis fenyővel.

Ízlésünktől függően választhatunk hamvas tűlevelű, illatosabb, vagy puhább tűlevelű fát. Magyarországon a legelterjedtebb karácsonyfa fenyők az ezüstfenyő (Picea pungens f. Glauca), a jegenyefenyő (Abies alba), a lucfenyő (Picea abies), a hosszú tűlevelű feketefenyő (Pinus nigra) valamint az egyre gyakoribb kaukázusi jegenyefenyő (Abies nordmanniana).

A fenyőfélék fejlődéstörténetileg a magvas növények , azon belül a nyitvatermők azaz a Gymnospermatophyta törzsbe tartoznak. A fenyőkön kívül ebbe a törzsbe tartoznak a ciprusok, mocsárciprusok, tuják, borókák, szobafenyőfélék és a tiszafafélék. A zárvatermők fejlődéstörténetileg az első virágos növények. Talán meglepő, de a fenyőfélék toboza valójában egy nőivarú virág, aminek termőleveleinek tövében szabadon találhatóak a magkezdemények. A porzós, hímivarú virágok azok a pici barka alakú képződmények, amiket ha jobban odafigyelünk felfedezhetünk a fenyőkön. A magok tehát védtelenül ülnek a “toboz-szirmok” tövében, ezért evolúciósan a nyitvatermők fejlettlenebbek a valódi virágos növényeknél, a zárvatermőknél, hisz ott a mag egy zárt burokban, a termőben védve fejlődik.

Magyarországon a lucfenyő, a feketefenyő és a vörösfenyő (Larix decidua) őshonos, utóbbi azonban lombhullató. A vörösfenyő fényigényes, a tápanyagban gazdag, mély termőrétegű, jól szellőzött talajokon fejlődik a legjobban. Az erős szelet és a fagyos időszakokat jól viseli.

A lucfenyő a direkt napfényt kedveli, de jól tűri a félárnyékot és a fagyot is.

A feketefenyő az egyik legnagyobb tűrőképessségű fenyőnk, mely a szélsőséges környezeti feltételeket jól viseli. A mészben gazdag talajt kedveli, de a szélsőségeket kivéve gyakorlatilag minden talajtípuson megél. A szárazságot és a városi szennyezett levegőjét is jól viseli.

A jegenyefenyő a legnagyobb méreteket elérő európai fenyő.

Az ezüstfenyő őshazája Észak-Amerika. A Sziklás-hegységben őshonos fenyőfaj. Jól tűri a száraz levegőt. Fényigénye – akárcsak a lagtöbb fenyőfajnak – nagy, a direkt napfényt kedveli. Az intenzívebb ezüstös, hamvas szín érdekében feltétlenül napos helyet igényel. Gyenge minőségű, száraz talajon is megél, és jól ellenáll a fagyoknak is.

A kaukázusi jegenyefenyő levelei csillogó sötétzöldek, alul fehér csíkkal, melyet megdörzsölve kellemes gyümölcsös illatot áraszt magából. Sokan tévesen normandiai fenyőnek nevezik, holott őshazája a Kaukázusban van. Nevét felfedezője, a finn zoológus, Alexander von Nordman után kapta. Közepesen öntözzük, hetente. Nem bírja a szárazságot , nem bírja a pangó vizet. Fényigénye nagy, a direkt napfényt kedveli. Hőigénye kicsi, jól tűri a fagyokat. Ezért előnyösebb a kert hűvősebb részére ültetni, de ügyeljünk rá, hogy azért napos legyen.

A duglászfenyő őshazája Észak-Amerika. Douglas skót botanikus ugyan Kanadában fedezte fel a fajt, de eredetileg a Sziklás hegység belsőbb, szárazabb éghajlatú területein honos. Levelei laposak és puhák, nem szúrósak, megdörzsölve narancsos illatot árasztanak. Ez is igen sokáig tartós marad, de már egyre ritkábban kapható. A mészszegény talajt kedveli, közepesen öntözést igényel, mert nem bírja a szárazságot., azonban ez a faj is fagytűrő.

Őshonos örökzöldek még a boróka (Juniperus communis) és a tiszafa (Taxus baccata). A legárnyéktűrőbb és a leglassabban növő fenyőnk. Kezdetben közepesen gyors, később kimondottan lassú növekedésű, de igen hosszú életű fa. A tűlevelek sajnos köztudottan nagyon mérgezőek, bár tulajdonképpen a fekete magokat körülvevő piros magköpenyen kívül az egész növény mérgező, ezért ahol gyerekek játszhatnak a kertben, oda nem ajánlatos tiszafát ültetni. Azért is közkedvelt, mert nagyon jól nyírható, még az ágcsonkokból is képes kihajtani. Nagyon mutatós, barokk stílusú sövényt formázhatunk belőle.

Földlabdás fenyőnket az ünnepek után minél hamarabb ismét hűvösebb helyre kell helyeznünk, hogy nehogy idő előtt fakadjanak a rügyek. Legkésöbb az újév másnapján bontsuk le fenyőfánkat és először csak egy hűvösebb, 0-5 °C-os előtérbe vagy műhelybe vigyük ki, ahol azért kap némi fényt. A föld mindenkébb legyen nedves, sőt akár magát a fát is bepermetezhetjük. Várjunk bő egy hetet, 10 napot, hogy ismét hozzászokjon a hideghez, majd kihelyezhetjük ismét a szabadba. Ha enyhe az idő, és nem fagyott a talaj, akár be is ültethetjük a végleges helyére, de ha kockázatos, hogy jön egy kemény fagy, akkor inkább várjunk tavaszig. Az ültetéskor ügyeljünk az ültetőgödör mélységére, azaz, hogy a szárat nehogy túl mélyre helyezzük, de a gyökeret se túlságosan a felszín közelébe. Szintén nagyon fontos, hogy a gyökerek jól legyenek körülvéve talajjal; jól tapossuk meg a talajt a gödör feltöltése során, ugyanis gyakori gond, hogy a gyökerek nem érintkeznek követlen talajjal, hanem levegős marad az öltetés, ami kiszáradáshoz vezet.

A nyitvatermők éves fejlődése két elkülönülő szakaszra osztható. A fő növekedési időszak tavasszal figyelhető meg, amikor, akárcsak a többi növény, a duzzadó rügyekből friss, zsenge hajtások fakadnak. A másodlagos növekedési szakasz már nem ennyire szembe tűnő. Ez nyár végén esedékes és főleg a növény nedvkeringésére van hatással. Aktív anyagcsere és erős gyantaképzés idpszaka ez a fenyőfélék számára. Ha ekkor metszünk, akkor a sebzések helyén kiáramló gyanta a gombás, rákos betegségek melegágya lehet. Ezt mindenképp kerülni érdemes. A formaalakító és az ifjító metszéseket is ezen két szakaszt megelőzően kell érdemes és hatékony elvégezni, mert így a növény gyorsan tud ragálni az alakításra. A fenyők metszése és egyáltalán a gondozásuk nem kíván különösebb hozzáértést vagy állandó odafigyelést, de ha a kívánt vagy a természetesen várható formától eltérő, kiálló vagy felkopaszodó ágakat tapasztalunk, azokat távolítsuk el. Hasonló képpen, ha a fenyőfánk vezérhajtásának dominanciáját egy másik feltörő ág fenyegeti, akkor a gyengébb hajtást el kell távolítani, mert a meredeken egymás mellett növő erős ágak, könnyen a fa kettéhasadását okozhatják.

Ha rendszeresen kívánjuk metszeni az örökzöld tűlevelünket, akkor jobbára elegendő a zsenge, tavaszi hajtások kétharmadát visszavágni. Ez tömöttebb formát fog kölcsönözni növényünknek. Korábban már említettem, hogy a tiszafa kiváló sövény, hisz bármilyen formára metszük, ki fog hajtani ismét. A tuják (Thuja orientalis, Thuja occidentalis) már kevésbé megújuló képsek, de formájuk ugyancsak alakítható, azonban a felkopaszodott ágak, csonkok nem fognak újra kihajtani. Ha kúszó habitusú tuját vagy törpefenyőt ültetünk, ezek esetében különösen oda kell figyelnünk a kívánt formától való eltérést eredményező, lázadó hajtásokra. Ne engedjük, hogy a szétterülő bokor középen teljesen felkopaszodjon, vagy, hogy a törpe cukorsüvegfenyőnk kinője törpe mivoltát! Élvezzük kertünk gyönyörű zöld foltjait a szürke hónapokban is!